Türürüpp- Kling... Rohadt ébresztőóra. Leütöttem. Igen sima régies ébresztőórám van, mert asszem az az egyetlen dolog aminek a hangjára talán felkelek.Talán. Szóval olyan Amysen kómás fejjel kikeltem az ágyamból. Az óra 7:10-et mutatott. Na ma is biztos késés lesz. Mondjuk szerintem ezt már megszokhatták a tanárok és nem szólnak érte. Ránéztem a telefonomra. Alex küldött egy üzenet, hogy Aaron, az ikertesója lebetegedett szóval nem tudunk együtt menni a suliba. Kedves napkezdés. Bedobtam egy regényt a táskámba felvettem valamit, és megfésülködtem és reméltem hogy legalább kívülröl valami normálisnak tünő ember benyomását keltem. Lehet ehhez nem egy fekete kapucnis pulcsit kellett volna felvennem fekete nadrággal és bakkanccsal. No nem baj, okéság ez így. Hát kurvára nem volt kedvem suliba menni, szóval 7:55-kor még ráérősen eszegettem a nutellás kenyerem. Ja elvileg háromnegyedre kéne beérnem de tök mindegy.
Suliba érve, kicsit belekéstem a matek órába, ledobtam magam Írisz mellé. Ő az egyetlen aki még olyan elviselhető kategória, az antiszociális énemnek. Ja amúgy, Amy Forester vagyok, 16 éves. Ennyit rólam.Kicsit körbenéztem ki mit érezhet éppen. Mióta felfedeztem hogy van ez a képességem azóta, rendszere hobbimá vált az osztálytársaim érzelmeinek kifürkészése. Sőőt újabban azt is tudom, hogy az érzelmek kik felé irányulnak. Ilyen überfasza dolog ez. Az előttem lévő padba például Peter teljesen bele van zúgva Hope-ba. A tanárom fáradt és letört amit valamilyen szinten meg tudok érteni, hiszen kb reménytelen eset egy csapat alvó diáknak matekot tanítani. Mivel tegnap semmi házit nem csináltam, mondván, hogy maratoni sorozatnézés van ezért előttem állt még jó pár írásbeli és a dogákról még nem is beszéltünk. Komolyan néha jobban értékelném, ha a gondolatokat tudnám olvasni, nem az érzelmeket. Mert azért ez a képességem nem valami hasznos így. Na mindegy ez szart sem érdekel, inkább megírom a vázlatom irodalomból.
Miután végre kicsöngettek a hetedik óráról és magam mögött hagyhattam az iskolát, hazafelé vettem az utam. Elgondolkoztam például olyanokon, hogy milyen szar is lett a mai föci dogám, és hogy beírt nekem az egyik tanár mondván, hogy túl szórakozott vagyok az óráján. Na kössz, Én nem tehetek róla, hogy valami nincs rendben a magánéletével, de azért legyen szíves nem engem büntetni. Kezdd az agyamra menni a képességem. Holnap lesz a szülinapom, de ha nem hagyja rá a fejem a zsongást a sok többi emberi érzelemtől, esküszöm mindenkit megölök egy villával a városban és a nyugodtan eltervezett hajnalig nyújtott sorozatnézős, Alexezős napomon már csak mi ketten fogunk élni, így max az ő érzelmeit érzékelem. Ami legalább nyugodt és nem dühös lesz. Komolyan fogalmam sincs hány kilométeres körzetben fogom, de ezeket a dolgokat, de kezdem úgy érezni magam mint egy radar.
Amint hazaértem lebasztam a táskám a folyosóra és beültem a szobámba az én egyetlen drága laptopomhoz. Alex szokás szerint nem volt fent még chaten, mert Dannel tanult. Az én szüleim pedig szokás szerint nincsenek itthon. Illetve pontosítok maximum apám fog hazaérni anyám meg csak vlsz hajnalban. A mutterom egy elvarázsolt ember. Egy galérián dolgozik festőként és nagyon sokszor csak későn ér haza. Szeretem meg minden ( már amennyire egy magamfajta kis pszicho tud szeretni), de kicsit neheztelek rá. Természetesen a génjeit nem örököltem, mert egy egyenes vonalat nem tudok húzni, ellenben én a zenében vagyok nagyon jó. Zongorázom már évek óta. Azzal szoktam levezetni a feszültséget. Apám egyszerű könyvelő, nem túl magas IQ-val, de annál nagyobb szociális készséggel. Nagyon kedves ember, mindig segít ha valami baj van, és néha úgy érzem ő áll közelebb hozzám, nem anyám. Persze egyikükkel sem osztottam meg a képességem. Tehát ott tartottam, hogy beültem a laptopom elé és betáraztam hideg élelemmel, mondván, hogy hajnali kettőig fel sem állok onnan. Illetve majd valamikor lefekszem és az ölembe veszem.
Valamikor hat körül az American Horror Story maratonomat közbeszakította egy telefonpittyegés, ami azt jelentette, hogy Alex hazaért. Ekkor már nagyon fájt a fejem de derekasan álltam, egy marék fájdalomcsillapítóval, amik tompították az érzékeim. De ez azt eredményezte, hogy gépelni nem tudtam, tehát valamikor este tíz körül Alex úgy döntött, hogy értelmesebb Skypolnunk. Bár, ennek meg az a hátulütője, hogy a pasim egy szobában alszik az ikertesójával, Aaron Carterrel ( tehát értelemszerűen Alex is Carter és mellesleg 15 éves, alattam egy osztállyal jár a város másik sulijába ami egy sarokra van a mienktől). Nos Aaron pedig előszeretettel mászkál alsógatyában és csinál, illetve mondd még olyan dolgokat amik legkevésbé sem szalonképesek. Én ugyan jókat szoktam szórakozni, de Alexet nagyon idegesíti a tesója. Fél tizenkettőkor már esküszöm a város széléről is éreztem érzelmeket és kezdtem érzékelni kihez tartoznak. És aztán éjfél után egy perccel mikor betöltöttem a 16-ot ( november 13-án pénteken), az egész fejem tele volt képekkel, infókkal más gondolataival és érzéseivel. És aztán hirtelen mint az ősrobbanás, csak kicsit idegesítőbb és gondolkodósabb verzióban, megszűnt minden zúgás és fájdalom. És hirtelen mindent éreztem, szó szerint. Egy bizonyos vonzáskörzeten belül valahogy rá tudtam fókuszálni egyes emberekre. Eközben szegény Alex csak nézett, hogy mi van velem miért bambulok úgy. Viszont gondolni, azt gondolta, hogy szívesen elhúzna már aludni, szóval elköszöntem tőle, és én is lefeküdtem aludni, és tök boldog voltam, hogy végre van valami király képességem.
Ha tudtam volna, hogy milyen tiszavirágéletű lesz ez a boldogságom.
Ha tudtam volna, hogy milyen folyamatokat indít el a kibebaszott 16. születésnapom. Asszem akkor voltam utóljára felhőtlenül boldog.