Ott álltam felette és nem akartam elhinni hogy halott. Nem lehet halott, az egyetlen emberi lény aki valaha valamennyire hajlandó volt kommunikálni velem, Alexen kívül. Azt a hülyét meg most hagyjuk. Zokogva ráborultam a testére. Én ezt nem hiszem el, nem és nem. Adják vissza a kibaszott életemet, és hagyjanak békén, mind. Azonban mikor lehajoltam Íriszhez, akkor megmoccant és valamit a kezembe nyomott. Egy kis pendrive volt az. Megráztam de már nem lélegzett. James és Stella kicsit messzebb álltak és engem néztek. Nem tudtunk mit tenni a szörny beért és megölte, mire mi bejutottunk. Nem tudom mennyi idő telt el, senki nem szólt egy szót sem, de ekkor berontott Wayne. Halványan halottam, hogy James mondd neki valamit. Ekkor odajött hozzám, és felhúzott, én meg elkezdtem ütni és rúgkapálni, de olyan kedvesen fogott. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy megölelem. De hogy mi a francért fogalmam sincs. Ügyetlenül ő is átölelt. Ekkor jöttem rá, hogy most már képletesen ők a családom. Nincs senkim már és egy rakat félresikerült kölyökkel leszek együtt.
- Szerintetek a halottak tartanak kajáét a hűtőben?- kérdezte Wayne. Hogy lehet valaki ilyen fuuuu.
- Wayneeee!- ordítottunk rá mind a hárman.
- Most mi van? Jó igen részvétem, de én meg éhes vagyok.- úgy tűnik csak kicsit szociopata a srác. Komolyan kicsit ijesztő. Odamentem az ablakhoz és kinéztem, hogy mit is művelt a gyerek. Nem tudom hány mutáns hulla volt a ház előtt és jó pár tönkre vágott kocsi. Hát nem volt szívbajos.
- Először is temessük el Íriszt. Eddig senki nem nyúl semmihez!- adtam ki a "parancsot".
- De hallod kiscsaj, hogy a francba emeljem fel a hullát, hulla fáradtan?- kérdezte Wayne. Ez a gyerek az agyamra megy,és ezek a szóviccek.
- Jó akkor majd Stella és James segít, ugye?
- Ahamm.- válaszolt Stella. Hárman megfogtuk Írisz holttestét. Ekkor tűnt fel, hogy még mindig a kis pendriveot szorongatom. Gyorsan zsebre tettem. Majd megmutatom a többieknek. Együtt felemeltük azt ami egykor Írisz volt. Ekkor azonban kékes ragyogással eltűnt a holttest.
- Ez meg mi a jó ég volt?- kérdeztem és még mindig elképedve álltam az eset előtt.
- Amy ő egy őrző volt, valószínűsíthető volt, hogy el fog tűnni a holtteste. Mint ahogy a legtöbb génhibásnak is el szokott.- felelte nyugodtan James.
- Ez mind szép és jó de én rohadt éhes vagyok.- nyafogott tovább Wayne.
- Nem akarok bunkó lenni kiscsaj, de lassan össze kéne szedned magad. Elhiszem hogy lehangolt a halála, de mivel génhibás vagy ezért ezt meg kell szoknod. Ne tudd meg hogy hány ilyet fogsz még tapasztalni életedben. Bár az életed sem lesz hosszú ha nem szeded össze magad. Szóval szerintem hallgatnunk kéne Waynere, és felkeresni a hűtőt.- mondta Stella. Láttam mindenkin, hogy egyet ért vele. Hiszen ők már régebb óta tapasztalják ezt. Nyilván sajnálják, de nem tudják feltámasztani és úgy gondolják érdemes tovább lépni az ügyön. És azt várják, hogy én is ezt tegyem. De hát a legjobb barátnőm volt.
- Figyeljetek komoly tankoljunk fel kajából és húzzunk mint a vadlibák, mert egy aranyos hadsereg mutáns tart erre. És nem mintha nem vernék szét szívesen még egy adagot, de olyan hulla vagyok, hogy még egy BMW-t sem tudnék szétlőni.- figyelmeztetett minket Wayne. Levezettem őket a konyhába. Onnan illetve a lakásból összeszedtük a hasznosabb dolgokat és telepakoltuk a Jeepet. Aztán James beszállt a vezetőülésbe. És kihajtott az országútra. Szépen lassan elhagytuk a városomat, és minden emlékemet vele. Egy darabig csöndbe ültünk azonban Wayne, mert ki más, megtörte a csendet:
- Na ha már ilyen aranyos csapatba összejöttünk, talán be kéne normálisan mutatkozni. De csak talán ne ordibáljatok le emiatt is. Komolyan már ilyen komor csapatot. Bár, James látom hogy huniskodsz és Stellát nézed.- komolyan ez a srác. Persze majd nyilván fasza lesz ha mindenki elmondja a sikeres horrorsztoriját, hogy hogyan jutott el idáig az életében. Bár ki tudja lehet nem is panaszkodhatok. Miközben ezen gondolkoztam hallottam egy csattanást ami valószínűleg annak szólt, hogy James tényleg bámulta Stellát, a csaj meg nem az a kispályás és lekevert neki egyet. Hát öröm lesz ez az út főleg úgy, hogy azt sem tudom hova megyünk. Ezek meg nos, nem százasok.
- Mivel ennyi az önként jelentkező ezért talán kezdem is én.- folytatta Wayne. Nekem ez ellen semmi kifogásom nincs, csak úgy érzem, hogy az egész sztori tele lesz tűzdelve hülye poénokkal, beteges kocsirongálásokkal és jó csajokkal. De addig okéság amíg nem nekem kell beszélni.
- Szóval, lányok és James, hmm mondjuk James te már ismered a sztorit elég közelről, szóval lányok- itt már úgy éreztem meg fog idegölni ez a gyerek ha egynél több napot kell együtt töltenem vele- Wayne Morris vagyok. Mondjuk ezt már tudjátok. 16,5 éves és Felső Manhattanban nőttem fel anyámmal és a nevelőapámmal. Anya mindig is azt mondta, hogy az apám meghalt mikor 2 éves voltam. De mint gondolom nálatok is nálam el kezdett előjönni a képességem olyan 12 éves korom körül. Mondjuk eleve egy különc gyerek voltam. Az iskolában nem nagyon tudtam beilleszkedni. Valahogy mindig egy sajátos szemszögből néztem a dolgokat, és túl jó voltam az olyan versenyekben ahol a tájékozódás volt a feladat. Egyedül a szomszéddal voltam el valamennyire, aki  jelen történetben James. És amúgy valamiért mindig is betegesen szerettem tönkre tenni a dolgokat. Mikor 15 éves voltam, utáltam az egyik srácot a suliban, és az apja kocsiját szanaszét szedtem, de úgy kb konkrétan. Aztán mikor betöltöttem a 16-ot, arra keltem fel, hogy valami kitépi az ajtómat a helyéről. Nos ennek nem örültem, szóval hozzábasztam a fejéhez a kezembe kerülő első tárgyat, egy lámpát. Úgy ahogy voltam egy szál alsógatyában leszaladtam. de addigra anyám és a nevelőapám már vérbe fagyva feküdt a padlón. Nos ekkor még az én szociopata természetemet is kisebb sokk érte. De abban a pillanatban beviharzott James és egy számomra ismeretlen férfi. A férfi leborult anyám mellé, engem pedig James rángatott ki az ajtón és beültünk egy kocsiba. Ekkor egy lövést hallottam, és a pasas aki bent maradt a házba vérezve tántorgott ki majd összeesett. Aztán megtudtam hogy ő az igazi apám volt, egy földönkívüli, és hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen génhibás akinek az apja tartotta a kapcsolatot az őrzővel.  Azóta menekülünk, és próbálunk összeszedni egy génhibást, de a mutánsok brutális mennyiségben szaporodnak és, mindenki próbál eltűnni Amerikából. Kezdtük kiismerni Jamessel, azt hogy a szörnyik hogy jönnek és milyen fegyverek vannak náluk. Sikerült nem egy klánt már kiiktatnunk. És ugye megtaláltalak titeket akik legközelebb vagytok, de így is fél év alatt ti vagytok az egyetlen sikeres vállalkozás ahonnan nem késtünk el. Na részemről ennyi lenne. Amy? Stella?- most hogy így beszámolt kicsit más szemmel néztem a mindig szarkasztikus srácra. Szerintem én ilyen esetben bele is haltam volna mindenbe, ő pedig simán feldolgozta, vagy legalábbis látszatra túltette magát a szülei halálán. Stellára néztem kérlelően, hogy kezdje ő de nem volt olyan állapotban ahogy láttam. Nemet intett szóval én folytattam.
- Nos, Amy Forester vagyok, tegnap töltöttem be a 16-ot. Amúgy szürke hétköznapjaimat itt töltöttem ebben a városkában. Mindkét szülőm elvileg egy teljesen normális ember. És nagyon remélem hogy még élnek. Volt pasim, mondjuk barátaim nem annyira, és ahogy Wayne én is kicsit kilógtam a suliból. Olyan 13 éves voltam amikor először kezdtem érzékelni az emberek érzéseit. Nagyon sokáig csak azt, hogy az az illető mit érez, örömet, boldogságot, szomorúságot és ilyenek. Aztán nem rég azt is, hogy ezek az érzelmek ki iránt vannak. Aztán tegnap pedig már a gondolatokat is tudtam olvasni. Amúgy a szüleim nem nagyon foglalkoztak velem egész életemben szóval, nem avattam be őket a képességeimbe. Aztán ma jöttek a szörnyek, aztán pedig Stella, és el kellett hagynom az otthonom a pasimról meg kiderült, hogy meleg szóval igazából Íriszen kívül senki nem maradt nekem, ő pedig nem rég halt, meg szóval bocs ha faszán egész nap bőgni fogok, de az én idegem nincsenek vasból mint Wayne-e.- fejeztem be a mondandómat. Csak röviden adtam elő, mert Stella úgy is figyelt a kölöknek pedig ennél többet nem akartam az orrára kötni. Inkább kibámultam az ablakon és vártam Stella beszámolóját.