Egy szobában ültem és gondolkoztam. Mert még is mi a francot tudnék csinálni, ha be vagyok zárva és minden ismerősömet elszedték tőlem. Illetve szerintem a kajával blokkolták a képességeim, De valahogy tudtam tisztán gondolkozni, és emlékeztem mindenre a múltamból. Lehet, hogy ezt nem kellett volna megemlítenem, annak a srácnak aki reggel bejött és tette nekem az agyát. Mert amint feltűnt neki, hogy nem mentem keresztül teljes agymosáson, kiment és pár percen belül bejött két rendesen felfegyverkezett mutáns, akik átkísértek ebbe a helységbe, ami koránt sem volt olyan kényelmes mint az előző. Szóval most itt ülök, és gondolkozom, hogy a francos nyavalyába jussak ki, miközben végleg egyedül érzem magam. Közben eszembe jut az is, hogy Stellának milyen szar gyerekkora volt, és hogy én ott nyavalyogtam neki a műproblémáimmal. Ráadásul szegény James sztorijára időnk sem volt. Pedig ő nagyon érdekelne, hogy hogy került egy ilyen kissé szeleburdi fiatal ember a génhibások közelébe. Nem mintha a génhibásokról túl sokat tudnék. De a titkos pendrive még mindig itt lapul a zsebembe, azonban az összes többi cuccomat elvették. Kialudni kialudtam magam tehát szó sem lehetett arról, hogy aludjak. A kajához hozzá sem akartam érni hátha a reggelinek kimegy a hatása a fejemből. Szóval maradt az hogy bámulom a falat és malmozok magamban, hogy mit csináljak, és persze tudom, hogy semmit nem tudok. Nos ehhez hasonló hülyeségeken gondolkoztam éppen amikor egyszerre két dolog is történt. Visszatért a képességem és egy baromi nagy robajjal egy kocsi, ismétlem KOCSI!!!! hajtott be, vagyis törte át az ajtóm. Na ez fasza helyzet, de szinte gondolkodás nélkül tudtam, hogy csak egy elmebeteg állat van aki ilyenre képes.
- Halihalóó drágaságom pattanj be!- szólt ki az ablakból, természetesen Wayne. Jesszus nem hittem volna, hogy valaha ennyire örülni fogok annak a szociopata fejének.
- Öhm, Wayne honnan a fenéből szerezted ezeket a cuccokat a hátsó ülésen?- kérdeztem miután kényelmesen elhelyezkedtem elöl, és feltűnt, hogy hátul az egyik oldalt ismeretlen eredetű, fegyvernek tűnő tárgyak foglalják el az ülést és a padlót.
- Hmmm, hát az úgy volt, hogy pont útba esett feléd, a fegyvertár, és már úgy is volt egy elektromos sokkolóm, szóval kidöntöttem a két őrt, és bementem, hogy felpakoljam a dolgokat. Amúgy a csomagtartó is tele van bár nem tudom mik ezek. -válaszolt huncut mosollyal.
- Gyerek, amúgy van jogsid? - kérdeztem meg, mert kezdtem félni mikor nem a legszebb stílusba tolatott ki a szobámból.
- Nincs, de hát ki a frásznak kell olyan?- felelte vidáman. Öhm, remélem van légzsák ebben a kocsiban.
- Stella?- kérdeztem.
- Épp érte megyünk. Viszont ő egy emelettel lejjebb van szóval, használatba vesszük a mélygarázs lejáróját arra az emeletre, és érte is elmegyünk a folyosón. Fuh kezdem élvezni ezt a helyet.- mondta majd beletaposott a gázba. Én meg kezdek félni te faszfej, gondoltam magamban. Nos, Wayne halál komolyan gondolta azt, h nincs mire várnunk így neki is lendült a dolgoknak. Valószínű jó dolog ha van egy GPS a fejedben, de nekem még így is fura volt, hogy egyből tudta az utat. A tájfutásokat tuti ő nyeri. Miközben én ilyen apró baromságokkal próbáltam elterelni a figyelmem, ez a kis hülye rekordidő alatt leért a másik szintre és élvezettel törte a folyosón található asztalokat. Beteg állat.
- Itt is volnánk, már csak az ajtót kell betörni. - összedörzsölte a kezét és tövig nyomta a gázt, és bumm, reccs, be is törte a faajtót. Stella bent ült lehajtott fejjel, és úgy tűnt őt már próbálták vallatni. A haja kócos volt és véres, szaggatottan vette a levegőt.
- Stell, jól vagy? Hé, gyere!- szaladtam oda sietve,  Nehézkesen felemelte a fejét, és látszott, hogy kapott már párat. Aggódva néztem rá, nehézkesen ugyan, de végül felállt.
- Jól vagyok, semmi bajom. Hé, Wayne ez egy fasza verda...- elkapta a köhögési roham. Vért köhögött.
- Wayne, Stellának sürgősen orvosra van szüksége, mert ez így nem állapot.
- Amy gondolkozz, hogy miért jöttünk ide, Semmi nincs a környékben. Magunknak kell megoldani a problémát, és szerintem mentsük meg a harmadikat aztán húzzunk a fenébe. Utána kitalálhatjuk mi lesz.- kicsit kegyetlenül hangzott ez Wayne szájából de igaza van. Nem érünk rá tökölni. Ketten beemeltük Stellát a kocsiba. Azonban a srác nem felfele hanem lefele indult meg.
- Te meg mi a jó eget csinálsz?- kérdeztem ijedten.
- Ja nem említettem? Van még egy génhibás itt aki szerintem, nem Fleurékkal van, és valószínű nem a legkedvesebb bánásmódban részesül, mivel az épület azon részét találóan Kínzóteremnek nevezték el. Legalábbis az alaprajzon ez áll. Úgy, hogy megyünk és megmentjük a csajt. Vagy srácot. És ugye Jamest is elő kéne keresni. Szóval drágám, tudom hogy szabadulni akarsz, de nem megy ez ilyen gyorsan.
- Okéság. de siessünk, mert már a hideg rázogat  a helytől és van egy olyan érzésem, hogy lassan észreveszik a távozásunk.- mondtam aggodalmaskodva. Közben hátul Stella továbbra sem tért teljesen magához. Remek ez egyre jobb lesz. Ráadásul elég szűkösen fogunk elférni öten ebben a kocsiban, de ez még a jövő zenéje. Most nagyon jól jönne az idősebb lány képessége, de reménytelen, hogy őt ebben az állapotban mozgósítani tudjuk. És már meg is jelentek az első őrök. Viszonylag kevesen vannak ahogy fel tudtam mérni, és Wayne másodpercek alatt hatástalanította őket.
- Na asszem ebben a teremben kéne lennie. De ez nem faajtó. Ez valami páncél cuccos. Na nézzük mi van itt.- kiszállt a kocsiból, és elkezdett a turkálni a csomagtartóban. Pár másodperc múlva számomra valami teljesen ismeretlen és bonyolult cuccost szedett elő és elkezdte rászerelni az ajtóra. Nem nagyon tudtam követni mit csinál. de profi volt, és percek alatt kész lett.
- Nah, akkor ha minden igaz, akkor ha itt ezt megnyomom akkor....- bumm, hallatszott, és a vasajtó berobbant. Bentről cifra, enyhe ázsiai akcentusú káromkodás sorozat hallatszott.
- Hmm, nem is volt rossz ötlet szabadidőmben robbanóanyagokról olvasgatni.- mondta nagy önelégült vigyorral Wayne. Hogy a fene enné meg azt a nagy egóját. Besétáltunk a romokon keresztül. Egy srác, hát az enyhe túlzás, hogy üldögélt, mert egy nagyobb ketrecbe volt zárva keze lába lekötve, de na ott volt, és vigyorgott ránk.
- Szeva haver, ez a te műved?- kérdezte széles mosollyal Waynetől. Ázsiai srác, az egyértelmű. szép fekete haja, és ha jól látom barna szeme van. Az arca is egész helyes lenne ha nem csúfítanák ronda hegek.
- Bezony,- válaszolt az útitársam.
- Na akkor ezzel a cumóval is tudnál csinálni valamit, ha nagyon szépen megkérlek? Mert nem azt mondom, hogy zavar, hogy úgy egy hónapja itt üldögélek és néha meg- meg kínozgatnak aranyosan, de kezdem unni ezeket a programpontokat.- szólalt meg megint, a szerintem Japán származású srác. Fu, hogy az összesnek, ilyen nagy képe és elfuserált humora van. Grr, gyerekek hova keveredtem,
- Persze. Egy pillanat. azt hiszem bejövök a kocsival.- mondta Wayne majd kisétált ott ahol bejöttünk.
- Van kocsija? - kérdezte tőlem.
- Aham, valahogy mindig lop magának. Nem százas a srác. Amúgy Amy vagyok, és te?- kérdeztem.
- Akashi Brown személyesen. Te is génhibás vagy gondolom.- kérdezte. Na igen, nem érzékeltem, de megint elment a képességem.
- Igen. és gondolatolvasó vagyok. Te? Valami nagyon durvát tudhatsz, ha így fogva tartanak.
- Megjöttem vége a traccspartinak, majd ismerkedtek máskor.- tért vissza a másik fiú.
- Nem zavar, hogy beszéltem?
- Nem drágám, és te mondtad, hogy sietünk.- azzal beállt közvetlen a ketrec elé a kocsival.
- Na nézzük mi van itt. Hmm, gépfegyver, kisebb robbanást előidéző bomba, áramösszezavaró, fémvágó. Hallod haver ebben a cuccban van áram?
- Igen van illetve valami ami összezavarja a képességeinket. Szerintem próbáltam meg szarrá lőni a lakatot rajta.
- Olyan is van?
- Igen amarról.- bökött Akashi az állával a másik oldalra. És tényleg ott volt egy kicsi kulcslyuk. Wayne megtöltötte a fegyvert, és addig lőtte, amíg ki nem nyílt. Én gyorsan beszaladtam és kikötöztem a srácot.
- Örök hálám Amy, és öööö.....
- Wayne vagyok, te pedig..
- Akashi. Örülök, hogy megismerhetlek titeket de szerintem itt az ideje elhúzni ezzel a fasza kis Bugattival.- mondta az újonnan szerzett ismerősünk. Ekkor köhögést hallottam.
- Ez ki?- kérdezte Akashi.
- Stella! Nézzünk rá gyorsan.- azonban a japán fiú már futott is a kocsihoz. Mire odaértem már csak azt láttam, hogy a kezét a lány mellkasára tette, és elkezdtek eltünedezni Stella külső sérülései. Eközben két ember hangját hallottam- valószínűleg őrök- és egy túlságosan is ismerős mégis megnyugató hangot.
- Engedjetek el ti faszfejek, foglalkozzatok azzal, hogy valaki berobbantotta a betörhetetlen Kínzókamrátokat.
- Jövök Jamees!!!- kiabálta Wayne és el is szaladt egy elektromos sokkolóval a kezében. Eközben Akashi még mindig Stella fölött állt. Kimerült volt, de csodák csodájára azt láttam, hogy a lány láthatóan sértetlenül kiszállt a kocsiból. Akashi megmentette Stella életét, valószínűleg.
- Hé, kölkök miről maradtam le?!- jött be vidáman Wayne kíséretében James. Őt is megviselte ebben a hotelben töltött látogatás, de sokkal jobb bőrben volt mint akár, új csapattagunk- mert ezek után egyértelmű, hogy bevesszük ha akarja-, vagy akár szegény Stella, aki most már jól van, de szerintem élet-halál között lebegett.
- Van egy új szerzeményünk, aki úgy látom gyógyítani tud, és épp most mentette meg Stella életét. Akashi Brown, ő James az egyetlen megmaradt őrző, James ő Akashi...
- Tudom ki ő. Ti nektek viszont drágám, nem is tudjátok, hogy mekkora mázlitok van ezzel az emberrel. Viszont beszállás, mert úgy hallom jön az erősítés. Wayne ha nem bánod én ülök a volánnál, ti pedig majd valahogy elhelyezkedtek hátul. Öveket bekötni ez rázós menet lesz. Akashi-san addig mesélj nekik.- adta ki magabiztosan a parancsokat James. Úgy tűnt régről ismerte az újdonsült útitársunkat. Hátradőltem és vártam az újabb történetet, remélve, hogy fiatal felnőtt barátunk valamivel kellemesebben vezet mint Wayne. Sajnos ebben tévednem kellett...



Hmm, végighallgatva a fekete hajú kis csajt, hát most komolyan azért én irigylem. Mármint okéság egy szociopata állat vagyok, de ennyitől én szerintem akkor sem zuhannék depresszióba, ha lenne bennem egy kicsit több empátia. No mindegy a fene érti a lányokat. Én inkább egy sós kiflit eszegetek, és kibámulok az ablakon, mintsem, hogy azt nézzem, hogyan szenved Amy a visszaemlékezéstől. Viszont most jött az egésznek a legérdekesebb rész, Stella. Ez a csaj, hát a franc tudja miket rejtegethet, még az is lehet, hogy az Al-Kaida egyik eltitkolt embere. Én mindent kinézek belőle. De valahogy csak nem akaródzott neki elkezdeni.
- Öhm, szépségem te jössz!- fordultam felé széles mosollyal. Olyan fejet vágott, mint aki nagyon csúnyát látott, szóval inkább elfordultam. Ráadásul a jófene tudja mikor fürödtem utoljára, és szerintem ez sem imponált neki túlzottan. Hallottam ahogy mély lélegzetet vett, és a lány nekikezdett.
- Dőljetek hátra szép hosszú sztori következik. És szerintem elnyerem a leggázabb és a legnagyobb szívás kategóriában az Oscart az élettörténetemért. A nevem Stella Hudson, és közelítőleg 17 éves vagyok. A "Hudson"-t rakjuk is idézőjelbe, mert csak azért kell, hogy tudjak hamis iratokat szerezni a feketepiacon. És mielőtt rákérdeznél Wayne, hogy honnan van nekem kapcsolatom a feketepiaccal, és hogy hogyan lehetek ilyen fasza engedd végigmondanom...
- Hééé, mi vagy te Amy?- hördültem fel. Ilyen egyszerűen kiszámítható lennék?
- Mondom kuss. Szóval az egész életem ott kezdődött, hogy egy rakat hajléktalan megtalált egy mocskos közterületi wc-ben. Nos New York egyik olyan kerületébe születtem, ahol folyamatosan dúlt a bandaháború, a drogkereskedés és minden más, aminek köze sem volt a legalitáshoz. Nyolcéves koromban már teljesen önálló voltam, és a kajámat is magam szereztem meg. De azok közt éltem akik annak idején megmentették az életem. Aztán tízéves koromban az egyik drogbáró, megölte az egész csapatot, mert egyikőjüknek tartozása volt felé. Egyedül én úsztam meg, mert épp kint voltam az egyetlen frekventáltabb és kulturáltabb területen a kerületben, a piacon. Jó szerintem ennek a fele is illegális, de sok volt arra az ember és néha meg meg szántak engem. Sőt ahogy nőttem úgy lettem egyre rafináltabb az ilyen módszerekben. Na mindegy, a lényeg az, hogy már mikor "haza" értem már csak nyolc vérbe fagyott hullát találtam. Nos, ha nem az utcán növök fel akkor valószínűleg ott halok szörnyet a sokktól, de mivel az utcán nőttem fel ezért felmértem a helyzetet, és rájöttem a kis tízéves fejemmel, hogy bármennyire is szeretem/ szerettem ezeket az embereket, tovább kell állnom, és új csapat illetve búvóhely után kell néznem. Szóval ott hagytam őket, összeszedtem a dugi félretett pénzemet, és egy szakadt hátizsákot és útra keltem. Ha jól emlékszem vagy 2 hétig kerestem mire be tudtam magam kuncsorogni egy társaságba. Úgy két évig nagyjából minden jól ment, bár ezek nem voltak olyan kedvesek hozzám és kezdték észrevenni, hogy szép lány cseperedett belőlem, és ezt kihasználta a klán feje. Egyre többet küldtek ki a nyílt utcára kuncsorogni. Aztán egy nap már más kerületekbe is átküldtek. Egyre profibb lettem, de egyre inkább úgy éreztem, hogy csak kihasználnak és nincs meg az a családias légkör, mint amire még régről emlékeztem. Aztán elkezdett alakulni a képességem is és csak kisebb helyeken kisebb időtartamokra meg tudtam állítani az időt. Amikor tizennégy voltam, nos szörnyen hangzik, de jött egy ajánlat rám, az egyik rossz hírű éjszakai klubból. Magyarul meg akartak venni úgymond a klánomtól prostituáltnak. És, nos annyi pénzért én is eladtam volna magam. Viszont annyi idősen már elég talpraesett voltam, és megtanultam harcolni is. Nehogy azt higgyétek hagytam magamat. Megállítottam az időt, bár akkoriban a 16 éves szülinapom előtt, még nekem is korlátoltak voltak a lehetőségeim, és rengeteg energiát elvett tőlem az is ha tíz percig kellett fent tartanom azt, hogy meg van állítva az idő. Azonban előre kiterveltem az egészet, és beadtam a Főnöknek, hogy nem bánom, ha elad hiszen közös érdekünk, hogy a csapatnak több pénze legyen, és, hogy amúgy sem vittem volna többre, ne sajnáljon engem. Mikor eljött a nagy nap felvettem a "legjobb" ruhám, és jött a főnök az éjszakai klubból, hozta  táskában a pénzt. Pontosan kiszámítottam, hogy meddig fogom bírni tartani az időt, és megállítottam, elvettem a fegyvereket mindenkitől, és azokat a pénzzel együtt, egy nagy katonai hátizsákba pakoltam és feldobtam a hátamra. Pont kiszámoltam, hogy tíz perc alatt elérek a buszhoz, A táskában egy rakat pénz volt, szóval azt is berámoltam a sajátomba, és kivettem egy bankjegyet, hogy buszjegyet vegyek. Felléptem a busz platójára és elindítottam az időt. Aztán tizenhat éves koromig kb csak utaztam. Mikor betöltöttem a 16-ot rájöttem, hogy most már sokkal kisebb energia is bőven elegendő, sokkal nagyobb időtartamra és területre. Ekkor megjelent az egyik ember a régi klánomból és fogalmam sincs, hogy talált meg. Kiderült, hogy ő az őrzőm, és hogy én egy génhibás vagyok. Egy csomó infót, mutatott, de ezeket majd később részletezem, mert szerintem mindenkinél többet tudok itt rólunk kivéve talán Jamest, bár ha az ismereteim az őrzőkről nem csalnak akkor tényleg én tudok a legtöbbet. No mindegy. Szóval fél évig menekültünk a szörnyek elől, és abból a pénzből éltünk amit én annak idején raboltam. Aztán egyszer csak beértek minket. Megölték az őrzőm, és én egyedül maradtam azzal az infóval, vagyis egy haldokló utolsó szavával, hogy keressem meg Amy Forestert. Hónapokig kutattam utána, főleg a génhibások adatbázisában, és aztán végül rátaláltam. Több hónapos megfigyelés alatt tartottam, és most tartunk itt. Hát kb, ennyi lenne az én életem eddig dióhéjban.- fejezte be. Addigra már mind rá figyeltünk. Brutális, ez az elsőre ártatlannak tűnő csaj mindenkit lever innen. Fasza. Most letaglózott.
- Szóval te 14 évig az utcán éltél? Hogyan tanultál meg olvasni meg ilyesmi?-kérdezte félénken Amy. Meglepődtem, azt hittem a kis hisztis azt kérdezi, miért követte Stella őt. De úgy tűnik mégsem reménytelen eset ez a csaj, és felfogja,
- Tettem magamnak félre pénzt, és vettem abc-s könyveket és hasonlókat.
- Hmm, gyerekek amúgy merre is megyünk? Csak mert lassan kifogy a benzin, és ez egy végtelen hosszú országút, és nekünk meg nincsen sem térképünk, sem GPS-ünk, Igen Wayne, tudom, hogy te itt vagy, de te nem mutatod a benzinkutakat. Szóval, nem akarom senki figyelmét elterelni erről a dögös cicáról, meg a menő sztorijától, de max 20 km-t bírjuk.- világosított fel minket James. Ja és persze az elmaradhatatlan pofon Stella részéről. Miért is vagyok pszichopatákkal és kanosokkal körülvéve? Valaki magyarázza már el, mert nekem ez egy kicsit magas.
- Nemsokára beérünk, egy kisebb városba, ahol valószínűleg lesz benzinkút is.- jelentette ki közben Amy.
- Te ezt meg honnan a fenéből tudod?- kérdeztem rá meglepődve. Komoly kész újdonság ez a csaj. És tényleg jött egy városka, csak a fáradt vagyok és nem tűnt fel.
- Érzékelem a gondolataikat.- vonta meg a vállát.
- Gyerekek, amúgy szerintem eleget jöttünk, és lassan meg kéne szállni is valahol, mert különben a Jeep egy árokban köt ki, mert ahogy látom, az egyetlen ember aki közülünk teljesen legálisan birtokol vezetési engedélyt mindjárt bealszik, én pedig ölni tudnék egy kávéért!- vetette fel az ötletet Stella. Okéság, mondd valamit a csaj. Olyan hulla fáradt vagyok mint aki levezetett fene tudja hány kilométert, megölt egy rakat szörnyet. Ja várjunk csak, hiszen épp ezt csináltam. Szóval nagyon is pártoltam az ötletet. Azonban az üzemanyag mennyiségmérője vészesen közeledett a nullához, és még mindig kilométerek kellettek, mire beérünk a városba. A franc miért nem tartok magamnál benzint? Olyan faszán fel lehetne gyújtani a kocsikat.
- Föld hívja W'-t, Wayne jelentkezz! Okés, az neked ha megállunk ott aludni, ha kitart a benzin?- zökkentett ki James.
- Jah, persze. Nekem tök egál hol, csak aludjunk.- erre mindenki nagy egyetértésben bólogatott.
Mire odaértünk a benzinkúthoz, már csak az ámen tartotta a kocsit. Míg James teletöltötte a tankot mi kinyújtóztattuk a tagjainkat, és én bementem érdeklődni, hogy merre találunk egy megfizethető szállodát, ahol azért lakni is lehessen. Nos kiderült, hogy a város, nem a turisták paradicsoma, és hogy keményen egy darab szálloda van és az sem öt csillagos. Visszaültünk a kocsiba, és a megadott koordináták szerint elvezettem kicsiny csapatunkat a helyre.
- Háát, ez siralmas. Némelyik elhagyatott ház amelyikben laktam csövesként, szebb állapotban volt ennél.- kommentálta elsőként a helyet Stella. És egyet kellett értenem vele. A vakolat mállott, és szerintem a szállóvendégek száma egyenlő volt a nullás számmal.
- Wayne, mennyire van innen a legközelebbi város?
- Kb, számításaim szerint ötven kilométer. Halljátok jól a semmi közepén vagyunk. És semmi nem garantálja, hogy ott ennél egy fokkal jobb szállás lesz. Úgy, hogy szerintem húzás befelé, mert esni is fog. Nézzetek már az égre!- ripakodtam rájuk. Tiszta felhős volt az idő, és én már csak egy ágyat akartam tőlem még csótányok is lehetnek benne. Meg valahogy vonzott a hely. És ahogy láttam, nem csak engem. Egyszerre indultunk neki a helynek mind a négyen, és benyitottunk a kétszárnyú ajtón.
- Mi a francos nyavalya?- kiáltott fel Amy.
- Azt a rohadt..!- ámult el James.
- Az anyját!- ez volt Stella reakciója. Én meg csak álltam és bámultam. Óriási fényűző előcsarnok fogadott minket tele emberekkel, hordárokkal, pincérekkel, és amit még akarsz. Hogy kerül ide ennyi ember? És mi ez itt? De minnél több kérdés merült fel bennem, annál álmosabb lettem, és végül fogalmam sincs hogyan kerültem ágyba, csak azt éreztem, hogy ilyen jó ágyban méh sosem feküdtem és már el is nyomott az álom. A többiekkel meg nem tudom mi lett, de nem is nagyon foglalkoztatott.

Másnap reggel egy puha kéz paskolgatta az arcomat, és mondogatta a nevem. Egy gyönyörű szobalány állt előttem.
- Hol vagyok?- kérdeztem az első ámulatom után.
- A Fleur Hotelben, drágám,- válaszolta huncutul. Olyan elragadó volt. Nem is nagyon emlékeztem miért vagyok itt. Vajon jöttek velem többen is?
- Hogy hívnak szépségem?
- Anastasia,- felelte elpirulva. Megrészegítően szép lány,
- Nos, Anastasia találok magamnak valahol utcai ruhát?
- Ott van a szekrényben, én addig kimegyek még átveszed.
- Oh, ugyan felesleges.- intettem a fejemmel nemet. Próbáltam a lehető legtöbbet, és legszexisebben mutatni magamból. A kis szobalány jól el is pirult.
- Köszi, és a másik, tudok itt valahol enni, illetve nem emlékszem egyedül érkeztem, vagy volt valaki velem?
- Wayne, Wayne, senki nem jött veled egyedül tévedtél be hozzánk. Enni pedig, hadd kísérjelek le az étkezőbe, van ott minden amit csak el tudsz képzelni.- azzal megfogta a kezem és maga után húzott. A fejemben mint valami vészjelző meg-meg villant egy szőke férfi fej, vagy egy hosszú fekete haj, azonban ezeket nem tudtam hova rakni, és nem is nagyon érdekeltek hiszen itt van nekem ez a gyönyörű hölgyemény, Anastasia.
- Itt is vagyunk.- vezetett be egy fényűző ebédlőszerűségbe. Nagyobb volt mint egy ház, és el sem tudtam képzelni, miféle épületben férhet el, ilyen fényűző pompa. Bár, ahogy visszaemlékeztem, mintha nem is nagyon lett volna életem ezelőtt, csak homályos emlékek. És ennél sokkal erősebben él, most az bennem, hogy jó itt nekem. Rengeteg svédasztal, tele minden étellel, sok ember mindenfelé, új ruhákban, hihetetlen. Hogy bírtam enélkül eddig élni?
- Válassz kedvedre ételt, és szedhetsz nyugodtan amennyit szeretnél!- mondta kedvesen a lány, és én nem is haboztam megtenni. Teleszedtem a tányéromat, mindenféle tésztasalátákkal és húsokkal, és leültem enni. Ettem és közben beszélgettem nevetgéltünk. Kaja után egy játékterembe vezettek minket, ahol volt darts, billiárd, és mindenféle játékgép, amit szeretne, az ember. Egy pillanatra a Lotus Hotel kifejezés jutott az eszembe, de nem tudtam hova tenni, és egyébként is mi a francnak gondolkozni, ha egy ilyen helyen van az ember, ahol mindent elfelejthet. Nem tudom mióta szórakoztam, mikor az idilli helyzetet megzavarta valami. Két nagydarab ember cipelt maga után egy megbilincselt fiatal, szőke férfit, aki nekem nagyon ismerősnek tűnt. De nem nagyon foglalkoztam vele, hiszen biztos okkal, került ebbe a helyzetébe.
- Waynee, kerülj ki innen, menj ki és segíts Stellán, meg Amy, kifeléé, ez Fleur Lotus Hotelje!!! Ne egyél sem....-ordibálta nekem a férfi, de befogták a száját és besokkolózták. Viszont az agyam kis szeglete ami folyamat azt mondogatta, hogy valami nem stimmel faszán rájött, hogy mi a baj. Ez nem én vagyok hékás, és a haveromat most viszik el az őrök. Azonban körülnéztem és láttam, hogy többen is figyelnek akik, hoteldolgozók. Anastasia pedig oda is jött hozzám.
- Drágám, ki volt ez a szörnyű ember? Ismered?
- Nem, dehogy! Szerinted ilyen alakokkal ismerkedek én?- próbáltam hitetlenkedő arcot vágni. Úgy tűnik be is vette. Én pedig észrevétlenül végigpásztáztam a helységet, hogy vajon kinél van fegyver. Ekkor a képességem úgy döntött, újra aktiválja magát, mert bár nem tűnt fel, de a kábult állapotomban valahogy eltűnt, na szóval konstatáltam, hogy az épület tele van szörnyekkel, viszont be tudtam határolni Stella, és Amy helyzetét is. Sajnos nem könnyítették, meg a dolgomat, mert két külön helységben, két külön emeleten tartózkodtak, ami jó messze volt az enyémtől. Anastasia, hmmögése zökkentett ki a gondolkozásomból.
- Itt az ideje, hogy együnk valamit, gyere!- mondta nekem kedvesen. Ekkora már megfogalmazódott bennem egy terv.
- Szépségem, nincs kedved felhozni nekem a szobámba az ételt? Van egy meglepetésem!- kacsintottam rá egy sármos mosoly kíséretében. Ő elkísért a szobámig, és biztosított, hogy azonnal itt lesz. Mihelyst behajtotta, az ajtót, elgondolkoztam azon, hogy mivel lehetne a legjobban leütni. És a tekintetem megállapodott egy lámpán. Az asztali kislámpán. Már hallottam a lépteket, és reflexből felkaptam, és nekihajítottam a csajnak a lámpát, Úgy eldőlt mint a zsák. Átkutattam a zsebeit, és találtam nála egy kisebb sokkolót. Elsőre jó lesz. Azonban most égő szükségem lett volna, egy alaprajzra. Próba szerencse alapon, és egy ösztöntől hajtva megfogtam a falat és rákoncentráltam az épületre. És igeen, meg is lett az alaprajz a fejemben. Na, de menő, hogy ilyen képességem is van. Nagyon megörültem mikor megláttam, hogy igazából az emeletek ahol a lányok vannak, lefelé találhatóak, a mélybe, és, hogy ezek fölött található egy parkoló. Itt már ki kellett engednem magamból egy gonosz kacajt. Mert itt party time lesz gyerekek. És nem is volt messze a parkoló. Ez azz. Óvatosan kitegintgettem az ajtón és magabiztosan elindultam arra. Egy lélek sem jött velem szemben, mert szerintem vacsoraidő van. És egyszer csak ott álltam a parkolóban ami tele volt szebbnél- szebb újabbnál újabb vagy esetleg oldtimerebb kocsikkal. De mikor megláttam a kék-fekete Bugatti Veyront, tudtam, hogy ő az én emberem ( kocsim). Megláttam egy üvegajtót, és rájöttem, hogy onnan nem messze van a fegyverszoba, Úgy, hogy azt tettem amit minden értelmes ember tett volna a helyemben. Elfordítottam a  kulcsot, és a vadi új Bugattival nekihajtottam, az üvegajtónak, áttörtem és kocsival behajtottam az épületbe...



Ott álltam felette és nem akartam elhinni hogy halott. Nem lehet halott, az egyetlen emberi lény aki valaha valamennyire hajlandó volt kommunikálni velem, Alexen kívül. Azt a hülyét meg most hagyjuk. Zokogva ráborultam a testére. Én ezt nem hiszem el, nem és nem. Adják vissza a kibaszott életemet, és hagyjanak békén, mind. Azonban mikor lehajoltam Íriszhez, akkor megmoccant és valamit a kezembe nyomott. Egy kis pendrive volt az. Megráztam de már nem lélegzett. James és Stella kicsit messzebb álltak és engem néztek. Nem tudtunk mit tenni a szörny beért és megölte, mire mi bejutottunk. Nem tudom mennyi idő telt el, senki nem szólt egy szót sem, de ekkor berontott Wayne. Halványan halottam, hogy James mondd neki valamit. Ekkor odajött hozzám, és felhúzott, én meg elkezdtem ütni és rúgkapálni, de olyan kedvesen fogott. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy megölelem. De hogy mi a francért fogalmam sincs. Ügyetlenül ő is átölelt. Ekkor jöttem rá, hogy most már képletesen ők a családom. Nincs senkim már és egy rakat félresikerült kölyökkel leszek együtt.
- Szerintetek a halottak tartanak kajáét a hűtőben?- kérdezte Wayne. Hogy lehet valaki ilyen fuuuu.
- Wayneeee!- ordítottunk rá mind a hárman.
- Most mi van? Jó igen részvétem, de én meg éhes vagyok.- úgy tűnik csak kicsit szociopata a srác. Komolyan kicsit ijesztő. Odamentem az ablakhoz és kinéztem, hogy mit is művelt a gyerek. Nem tudom hány mutáns hulla volt a ház előtt és jó pár tönkre vágott kocsi. Hát nem volt szívbajos.
- Először is temessük el Íriszt. Eddig senki nem nyúl semmihez!- adtam ki a "parancsot".
- De hallod kiscsaj, hogy a francba emeljem fel a hullát, hulla fáradtan?- kérdezte Wayne. Ez a gyerek az agyamra megy,és ezek a szóviccek.
- Jó akkor majd Stella és James segít, ugye?
- Ahamm.- válaszolt Stella. Hárman megfogtuk Írisz holttestét. Ekkor tűnt fel, hogy még mindig a kis pendriveot szorongatom. Gyorsan zsebre tettem. Majd megmutatom a többieknek. Együtt felemeltük azt ami egykor Írisz volt. Ekkor azonban kékes ragyogással eltűnt a holttest.
- Ez meg mi a jó ég volt?- kérdeztem és még mindig elképedve álltam az eset előtt.
- Amy ő egy őrző volt, valószínűsíthető volt, hogy el fog tűnni a holtteste. Mint ahogy a legtöbb génhibásnak is el szokott.- felelte nyugodtan James.
- Ez mind szép és jó de én rohadt éhes vagyok.- nyafogott tovább Wayne.
- Nem akarok bunkó lenni kiscsaj, de lassan össze kéne szedned magad. Elhiszem hogy lehangolt a halála, de mivel génhibás vagy ezért ezt meg kell szoknod. Ne tudd meg hogy hány ilyet fogsz még tapasztalni életedben. Bár az életed sem lesz hosszú ha nem szeded össze magad. Szóval szerintem hallgatnunk kéne Waynere, és felkeresni a hűtőt.- mondta Stella. Láttam mindenkin, hogy egyet ért vele. Hiszen ők már régebb óta tapasztalják ezt. Nyilván sajnálják, de nem tudják feltámasztani és úgy gondolják érdemes tovább lépni az ügyön. És azt várják, hogy én is ezt tegyem. De hát a legjobb barátnőm volt.
- Figyeljetek komoly tankoljunk fel kajából és húzzunk mint a vadlibák, mert egy aranyos hadsereg mutáns tart erre. És nem mintha nem vernék szét szívesen még egy adagot, de olyan hulla vagyok, hogy még egy BMW-t sem tudnék szétlőni.- figyelmeztetett minket Wayne. Levezettem őket a konyhába. Onnan illetve a lakásból összeszedtük a hasznosabb dolgokat és telepakoltuk a Jeepet. Aztán James beszállt a vezetőülésbe. És kihajtott az országútra. Szépen lassan elhagytuk a városomat, és minden emlékemet vele. Egy darabig csöndbe ültünk azonban Wayne, mert ki más, megtörte a csendet:
- Na ha már ilyen aranyos csapatba összejöttünk, talán be kéne normálisan mutatkozni. De csak talán ne ordibáljatok le emiatt is. Komolyan már ilyen komor csapatot. Bár, James látom hogy huniskodsz és Stellát nézed.- komolyan ez a srác. Persze majd nyilván fasza lesz ha mindenki elmondja a sikeres horrorsztoriját, hogy hogyan jutott el idáig az életében. Bár ki tudja lehet nem is panaszkodhatok. Miközben ezen gondolkoztam hallottam egy csattanást ami valószínűleg annak szólt, hogy James tényleg bámulta Stellát, a csaj meg nem az a kispályás és lekevert neki egyet. Hát öröm lesz ez az út főleg úgy, hogy azt sem tudom hova megyünk. Ezek meg nos, nem százasok.
- Mivel ennyi az önként jelentkező ezért talán kezdem is én.- folytatta Wayne. Nekem ez ellen semmi kifogásom nincs, csak úgy érzem, hogy az egész sztori tele lesz tűzdelve hülye poénokkal, beteges kocsirongálásokkal és jó csajokkal. De addig okéság amíg nem nekem kell beszélni.
- Szóval, lányok és James, hmm mondjuk James te már ismered a sztorit elég közelről, szóval lányok- itt már úgy éreztem meg fog idegölni ez a gyerek ha egynél több napot kell együtt töltenem vele- Wayne Morris vagyok. Mondjuk ezt már tudjátok. 16,5 éves és Felső Manhattanban nőttem fel anyámmal és a nevelőapámmal. Anya mindig is azt mondta, hogy az apám meghalt mikor 2 éves voltam. De mint gondolom nálatok is nálam el kezdett előjönni a képességem olyan 12 éves korom körül. Mondjuk eleve egy különc gyerek voltam. Az iskolában nem nagyon tudtam beilleszkedni. Valahogy mindig egy sajátos szemszögből néztem a dolgokat, és túl jó voltam az olyan versenyekben ahol a tájékozódás volt a feladat. Egyedül a szomszéddal voltam el valamennyire, aki  jelen történetben James. És amúgy valamiért mindig is betegesen szerettem tönkre tenni a dolgokat. Mikor 15 éves voltam, utáltam az egyik srácot a suliban, és az apja kocsiját szanaszét szedtem, de úgy kb konkrétan. Aztán mikor betöltöttem a 16-ot, arra keltem fel, hogy valami kitépi az ajtómat a helyéről. Nos ennek nem örültem, szóval hozzábasztam a fejéhez a kezembe kerülő első tárgyat, egy lámpát. Úgy ahogy voltam egy szál alsógatyában leszaladtam. de addigra anyám és a nevelőapám már vérbe fagyva feküdt a padlón. Nos ekkor még az én szociopata természetemet is kisebb sokk érte. De abban a pillanatban beviharzott James és egy számomra ismeretlen férfi. A férfi leborult anyám mellé, engem pedig James rángatott ki az ajtón és beültünk egy kocsiba. Ekkor egy lövést hallottam, és a pasas aki bent maradt a házba vérezve tántorgott ki majd összeesett. Aztán megtudtam hogy ő az igazi apám volt, egy földönkívüli, és hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen génhibás akinek az apja tartotta a kapcsolatot az őrzővel.  Azóta menekülünk, és próbálunk összeszedni egy génhibást, de a mutánsok brutális mennyiségben szaporodnak és, mindenki próbál eltűnni Amerikából. Kezdtük kiismerni Jamessel, azt hogy a szörnyik hogy jönnek és milyen fegyverek vannak náluk. Sikerült nem egy klánt már kiiktatnunk. És ugye megtaláltalak titeket akik legközelebb vagytok, de így is fél év alatt ti vagytok az egyetlen sikeres vállalkozás ahonnan nem késtünk el. Na részemről ennyi lenne. Amy? Stella?- most hogy így beszámolt kicsit más szemmel néztem a mindig szarkasztikus srácra. Szerintem én ilyen esetben bele is haltam volna mindenbe, ő pedig simán feldolgozta, vagy legalábbis látszatra túltette magát a szülei halálán. Stellára néztem kérlelően, hogy kezdje ő de nem volt olyan állapotban ahogy láttam. Nemet intett szóval én folytattam.
- Nos, Amy Forester vagyok, tegnap töltöttem be a 16-ot. Amúgy szürke hétköznapjaimat itt töltöttem ebben a városkában. Mindkét szülőm elvileg egy teljesen normális ember. És nagyon remélem hogy még élnek. Volt pasim, mondjuk barátaim nem annyira, és ahogy Wayne én is kicsit kilógtam a suliból. Olyan 13 éves voltam amikor először kezdtem érzékelni az emberek érzéseit. Nagyon sokáig csak azt, hogy az az illető mit érez, örömet, boldogságot, szomorúságot és ilyenek. Aztán nem rég azt is, hogy ezek az érzelmek ki iránt vannak. Aztán tegnap pedig már a gondolatokat is tudtam olvasni. Amúgy a szüleim nem nagyon foglalkoztak velem egész életemben szóval, nem avattam be őket a képességeimbe. Aztán ma jöttek a szörnyek, aztán pedig Stella, és el kellett hagynom az otthonom a pasimról meg kiderült, hogy meleg szóval igazából Íriszen kívül senki nem maradt nekem, ő pedig nem rég halt, meg szóval bocs ha faszán egész nap bőgni fogok, de az én idegem nincsenek vasból mint Wayne-e.- fejeztem be a mondandómat. Csak röviden adtam elő, mert Stella úgy is figyelt a kölöknek pedig ennél többet nem akartam az orrára kötni. Inkább kibámultam az ablakon és vártam Stella beszámolóját.
Esküszöm nektek, hogy ha zombi apokalipszis jön, akkor sem mondom többet Jamesnek, hogy siessen. Ez egyszerűen egy kibaszott őrült. 300 kilométeren keresztül konkrétan szerintem sehol nem ment 120-nál kevesebbel. De inkább sokkal többel. Komolyan már azt hittem szétesik alattunk a Jeep. És ahelyett, hogy halál félelemben lapulhattam volna az ülésben, én voltam a két lábon járó GPS. Még szerencse, hogy ki tudtam neki vetíteni a szélvédőre. Olyan kíváncsi vagyok milyen képességei lehetnek még egy génhibásnak. Jamesnek volt egy adattározója tele ilyen hasznos infókkal csak történt vele egy kisebb baleset. Nos egyik akciónknál az elsők között, elkövettem azt a hibát, hogy a pulóverem zsebébe raktam. Aztán az a pulóver felrobbant egy csinos kis kocsival együtt. Az őrzőm azt mondja, hogy az összes többi génhibásnál is kell lennie egy ilyennek. Aham, ha végre találnánk egyet. A mienk akihez nem sokára odaérünk, nem nagyon változtatta a helyét, csak suliba ment meg vissza. De olyan fura mint ha lenne vele valaki, de olyan halvány a pöttye. Vagyis szinte nincs. Szerencsére már beértünk a városba.
- Figyelj, James még is mi a fenét fogunk mi csinálni?
- Háát, gondoltam felszedjük, és azután megkeressük az őrzőjét.
- Amúgy tökös valaki lehet, mert nemrég kicsinált egy szörnyet.
- Annál jobb minél talpraesettebb.
Csöndben gondolkoztam ezen, és érzékeltem, hogy lassan a cél felé érünk. Lekanyarodtunk az utcára és ott ahol a génhibást és azt a fura halvány pöttyöt jelezte a rendszerem két lány állt.
- Mi a halál????- mondtam ki a kérdésem hangosan is.
- Nem halál, csajok. Az a cica ott elég dögös.- mondta James akiről tudni kell, hogy bármilyen lánytól "enyhén" kanos állapotba tud jönni. Én csak egy alacsony fekete hajú, kisírt szemű 16 körüli lányt láttam, meg egy 17-18 körüli, hmmm na az a csaj tényleg jól néz ki. Magas, hosszú barna hajú, szép tartású vékony lány. Pár másodperccel később megcsodálhattam őket közelebbről, mert James nagyon hősiesen bedriftelt melléjük és kiszólt:
- Hölgyeim beszállás! Én a helyetekben sietnék, sok errefelé a szörnyike!
- Honnan a francból tudjam, hogy ki vagy? Lehet, hogy te is egy vagy közülük!- szólalt meg a magasabb. A kis fekete hajú, szerintem vagy a sokktól vagy valamitől, megint elkezdett sírni.
- Mert szerinted a mutánsok ilyen tragacsokkal járkálnak mint ez a Jeep? Láttál márt te szörnyet Lamborghini vagy Ferrari nélkül? Mellesleg meg parancsolj!- azzal elkaptam a kezem a szélvédő közeléből és megmutattam neki a városa térképét. Gyanítottam, hogy ő a génhibás, és a szörnyek csak utána jöttek, a másik csaj meg nem tudom.
- Jól van zsenikém, köszi, de fényes nappal nem a legjobb ötlet a képességeid mutogatni egy nyílt utcán. Amy, te meg ne bőgjél, beszállás!- mondta rendkívül határozottan a csaj. Hmm, jóféle. Mindketten beszálltak hátra.
- Szóval akkor ki-kicsoda?- kérdeztem.
- Stella Hudson vagyok 17 éves, ez a kiscsaj pedig itt Amy Forester, és nem szerintem nem fog megszólalni mert kicsit sokkos. Amúgy mindketten génhibások, csak ez a szerencsétlen itt pont ma töltötte be a tizenhatot, és szerelmi bánatban is szenved. Amúgy fasza kis tulajdonsága van tud gondolatokat olvasni. De asszem mi immúnisak vagyunk rá. Legalábbis én biztos. Én meg az időt tudom megállítani. Te jössz, illetve ti!
- Wayne Morris vagyok 16,5 éves különleges tulajdonságom, hogy kb egy GPS van a fejem helyén ami a génhibásokat, a mutánsokat és a földönkívülieket...
- .. és faszán ért a jó kis milliós kocsik tönkretevéséhez! - fűzte hozzá James vigyorogva.
-  Ez részletkérdés, Amúgy Stella te mintha immúnis lennél a képességemre, valamennyire.
- Az lehet, mert egy génhibásnak, a közhiedelmekkel ellentétben több képessége is lehet, de csak nagyon kevesen fejlesztik ki azokat. Vagy lehet hogy nem is az én pontom olyan fura hanem Amyé, mert ő nagy valószínűséggel 13-as. De erről majd később. És te? Te csak nem egy őrző vagy? - fordult Stella kíváncsian James felé.
- Igen az volnék. Viszont mielőtt ebbe belebonyolódnánk azon filózom, ha te Stella szintén egy génhibás vagy akkor nagyon, de nagyon gyorsan meg kell keresni ennek a lánynak az őrzőjét. A tied pedig...
- .. halott.- fejezte be egyszerűen Stella a mondatot.
- Részvétem,- mondtam neki. Annyira nem hatotta meg inkább a térképet nézte lázasan.
- Amy! Emeld fel azt a bőgős fejed, ha nem akarod, hogy kinyírják az őrződet. Egy viszonylag fiatalnak kinéző valakit keresünk, aki akár az osztálytársad is lehetett. Valószínűleg kereste a társaságod, de nem túlzóan. És nem nem Alex az ne is reménykedj.- förmedt rá szerencsétlen lányra Stella. Azért bármilyen dögös is, hosszútávon érdekes társaság lesz.
- Í-i-risz..- szólalt meg végre félig hüppögve a csaj. Komolyan ha így haladunk már halott lesz az az őrző is mire odaérünk.
- Okéság, szerintem ott lesz az a csaj- bökött rá a térképre az idősebbik lány. És valószínű igaza lesz. Nem is nagyon tűnt fel de egy környéken egy nagyobb mutáns csoportosulás volt. Hmm, jóféle kocsik amiket tönkre lehet tenni. Na nem mintha mindig erre gondolnék, ugyan már.
- Kell egy terv is. Hát úgy nézem itt van Wayne, te max figyelemelterelésnek leszel jó. Amy, te tudod kit keresünk, velem jössz. James, te pedig, hmm te is gyere velünk!- kezdte osztogatni az észt Stella. Bár ha jobban belegondolok nem árt nekünk hogy itt van. Mindig fejjel a falnak szoktunk rohanni. Közben James azért már elindult és mikor megláttam a magányosan álló Lamborghinit, egy mutánshullával, eszembe jutott a tökéletes terv.
- Te Stella? Gondolom ti nyírtátok ki azt az aranyos szörnyit ott! James fékezz csak le. Szerintem én átszállok abba a kocsiba, és Amy majd mutatja nektek az utat Íriszhez, vagy ki a fenéhez. Azt hiszem kitaláltam a tökéletes figyelemelterelő akciót.- mondtam izgatottan a többieknek. És már nyitottam is az ajtót, mikor még fél füllel hallottam, hogy James hátraszól a csajoknak, hogy figyeljenek, és hogy ne bízzák rám az életüket. Hát kösz James én is szeretlek. Szóval kiszálltam a Jeep meg elhajtott, Szemügyre vettem a drága kocsit. A mutánshulla kivételével tökéletes állapotban volt. Szép fekete kocsi. Most jön a nehezebbik rész. Át kéne rángatni a hullát az anyósülésre. Asszem néha jól jönne a lebegtetés képessége is. Megfogtam a hóna alatt és... Basszameg ez úgy bűzlik mint valami trágyadomb. Remélem működni fog a tervem. Öt perc alatt gyorsan átrángattam a kedvest és kerestem a csomagtartóban valami fegyverszerűséget. Találtam is pár pisztolyt, gépfegyvert és igeeen egy kést is ami szinte mindent vág. Fasza. Tehát fogtam a kés végét és elkezdtem húzni a kocsi oldalán. Aztán az ablakon. És még egyszer az oldalán. Egész belelendültem már tiszta karcos volt a kocsi, mikor rájöttem, hogy haladni kéne, mert lassan a többiek is odaérnek azzal a csigalassú kocsival. Szóval találomra kivettem egy teli tárú gépfegyvert, a nyakam akasztottam és kifaroltam a kocsival. GPS a fejembe tehát a lehető legrövidebb úton.
Mikor már nem messze voltam, eszembe jutott, hogy Stella meg tudja állítani az időt, és hogy úgy lényegesen könnyebb lenne a dolog. Gyorsan felhívtam Jamest.
- Hé, James Stella nem tudná megállítani az időt, kérdezd már meg tőle!
- Azt mondja, hogy ezek olyan fajta mutánsok amik egy időre, egy Fleurtól kapott szerrel immúnisak tudnak lenni, a legtöbbünk képességeire. Viszont haladj mert mi már itt vagyunk lassan. Már látjuk őket.
- Okéság, pillanatok kérdése az egész.
- Várj, azt mondja, hogy a városban áll az idő, szóval nem kell félni, hogy valaki meglát.
- Rendben. Szia.
És mikor letettem, már láttam is az árulkodó jeleket. Jobbnál jobb sportkocsik, és öltönyös fickók, de pillanatok alatt az én szememben különböző gusztustalan mutánsokká változtak. A másik irányban ott volt a Jeep. Tehát kezdődhet a terv. Pedig aranyos egy háznak tűnt. Szegény lány remélem még él.
Tehát elővettem a gépfegyvert és a legközelebbi BMW-be beleeresztettem egy tárral.
- Halihó, lúzerek, nézzétek mit csináltam a komátokkal!- a tervem az volt, hogy hergelem őket és amennyit tudok, elcsalok. Viszont ekkor történt meg az a dolog amitől féltem. Ki tudták nyitni a bejárati ajtót. Viszont pillanatnyilag megzavartam őket, ezért csak egy lépett be a többi mind rám nézett. Az egyikbe beleeresztettem egy pár golyót, a másikat pedig valahonnan egy kés találta el a nyakán. Nem néztem körül, de gyanítottam, hogy Stella volt az. Csak az a baj, hogy ezek a rondaságok nem döglenek egy könnyen.
- Hé, nézzétek mit csináltam a fasza kis kocsitokkal! Hahó, ide gyertek!- próbáltam őket magam felé terelni elkeseredetten. És bejött. Jó pár elindult felém. Viszont egy kettő nem olyan hülye bejutott a házba. Nem tudtam odanézni, de reméltem, hogy a csajok és James elindult befelé. Mert én éppen kiszálltam a kocsiból, és elkezdtem beleengedni a szörnyikbe a fegyveremből. Pár már megdeglett. A szarrá roncsolt BMW fedezékébe bújtam, de ezek egyre csak jöttek. Remek komolyan mint egy rossz zombis filmben. Bár ezek közül némelyiket  még a Walking Dead is megirigyelné. Előkaptam a késem és a mellettem álló autón kezdtem el élezni. És csodák csodájára a mutánsok erre a hangra a fülükhöz( ha van nekik olyan) kapták a kezüket. Szóval az egyik kezemmel, a kocsin húztam a kést a másikkal meg lőni próbáltam, de nem nagyon jött össze. Szóval ameddig össze voltak zavarodva kinyírtam őket. Ha jól láttam összesen hét volt. És most már mind halott. Zsírkirály. Összecsaptam a tenyerem, és végignéztem a pusztításomon. Hmm, ezt még Zeusz is megirigyelné. Azonban nem örülhettem sokáig. Egy sikítás szakított félbe. Felrohantam a házba és a többiekre az emeleten találtam rá. Volt ott több mutánshulla, azonban egy lány is feküdt a földön vérben ázva. Nem ismertem, valószínűleg ő volt Írisz. Amy felette zokogott. Szegény csaj mióta ismerem csak sír. De azért sajnáltam. Nem is kicsit. Odamentem hozzájuk, hátha segíthetek. De halott volt ezt a vak is látta. Amy egy kis valamit szorongatott a kezében. James és Stella mellette álltak. Rájuk néztem és James csak annyit mondott, elkéstünk. Mindenkinek véres, mocskos volt a ruhája. Lehajoltam a lány mellé és óvatosan felhúztam. Sírt, ordított ütött, de aztán egyszer csak átölelt. Hát jó, nem nagyon tudom kezelni az ilyen helyzeteket, de szerencsétlenül átfogtam a hátát.
És innentől tudtam, hogy mi egy csapat vagyunk mind. Viszont éhes vagyok, és bűzlöm tehát elengedtem a csajt, és feltettem az évszázad legbunkóbb kérdését.
- Szerintetek a halottak tartanak kaját a hűtöben?
Egyszerre három ember ordított rám, hogy:
- Wayneee!



Türürüpp-Kling.... A francba is az ébresztőórával. Egyszer kipróbáltam, hogy egy jó számot raktam be a telómon ébresztőnek, de az azt eredményezte, hogy lekéstem az első órát, mert visszaaludtam. Szóval fel kéne kelni. Ezzel az elhatározással feküdtem vissza egy 20 percre. De aztán rájöttem, hogy valami nem kóser. A nyugis utcánkban rendkívül nagy zaj van. Nagy nehezen felemeltem a hátsóm az ágyról és félkómás fejjel kinéztem az ablakomon. Mi az isten? Új szomszéd? Kizárt dolog. A mellettünk lévő ház már azóta üres mióta az eszemet tudom. És egy óriási valami menő kocsi állt ott. Innen messziről azt mondom, hogy egy Lamborghini, de nem értek én ezekhez, csak annyit amennyit a filmekben és a könyvekben mondanak róluk. Na mindegy, miután az első sokkon túl voltam, úgy döntöttem ránézek az órára, hogy mégis mennyi az idő. Mert arról, hogy Alexxel menjek, már szinte teljesen lemondtam. Mostanában olyan furcsa a srác. Egy csomó ideig tök jól megvoltunk, most meg felém sem néz és szinte minden idejét Dannel tölti. Okéság, az is igaz, hogy keményen 4 hónapja járunk, dehát akkor is. Már vagy egy hete nem találkoztam vele, és ez egy kicsit elszomorít. Na szóval 7:30 van és valami emberit magamra kéne venni. miután öt percig bámultam a szekrényembe, úgy döntöttem tökéletes lesz a szétnyűtt együtteses pulcsim, meg egy csőgatya. Na indulás feltúrni a konyhát egy kis gabonapehelyért. Megint egy csomó ideig ettem, és utána felkaptam a táskám és nyomás a suliba.
Úgy érzem mint ha figyelnének. Sőt mintha ketten figyelnének. Az a furcsa, hogy az egyik az tuti az új szomszéd, de a másiknak csak a jelenlétét érzem, de a gondolatait és az érzelmeit nem. Na mindegy nyolckor éppen beestem a suliba, és sajnos angollal kezdünk. Nos a tanárom nem rajong az extrém késési szokásaimért, és ezért ma is beírt nekem. Amúgy tök fasza dolog ez a gondolatolvasás. Ma harmadik órában matek van és dogát írunk. Nos nézzük a tanárok végiggondolják-e magukban a válaszokat. És ezaz, hibátlan doga lesz ez.
Végigültem még öt unalmas órát és elindultam hazafelé. Figyelnek. Tudom, hogy figyelnek, minden érzékszervem ki van élesedve. Gyorsan haza szaladtam a zongorakottáimért és elindultam zongoraórára. Most nem volt kedvem sokat gyakorolni, szóval Mr.Smith ( igen ilyen nagyon menő neve van a tanáromnak), nem biztos, hogy örülni fog nekem, de hát ez van ezt kell szeretni. Én a zongorát szeretem ami a zeneiskolában van. Egyszerűen gyönyörű és nagyon jó szól. Egy szóval imádom! Ahhoz képest, hogy kicsit izgultam, hogyan fognak menni a darabok ennyi gyakorlás, után, a tanárom még meg is dicsért. Kaptam egy teljesen új kottát, és tökre megörültem neki, mer könnyűzenei darabok vannak benne. És mivel kifejezett szép idő van kint ezért úgy döntöttem, hogy kiülök egy padra a közeli parkba. Gondoltam ráírok már erre a lökött pasimra, hogy most mi van vele. Nos asszem ez is életem legrosszabb döntéssorozatának az eleme volt. Pedig tegnap tök jól elbeszélgettünk. Mikor kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fapadon, már várt egy üzenet.
Alex: Hali Amy, meg kéne beszélnünk valamit.
Amy: Hali, mondjad!
( itt eltelt vagy tíz perc mire válaszolt)
Alex: Én Danbe Öhm meleg vagyok. Semmi.
Amy: Olyan nincs, hogy semmi. Már megint mit csináltál?
Alex: Ezt asszem személyesen kéne megbeszélnünk.
Amy: Mondjuk most?
Alex: Most nem jó Dannél vagyok.
Amy: Mikor nem? Néha már azt hiszem, hogy jobban szereted mint engem.
Alex: Ez a csaj nem is olyan hülye. Ha tudná mennyire igaza van. Most lépnem kell drágám, majd beszélünk holnap. Mindenképp találkozni fogunk. Ma Dannél alszom, mivel a szülei nem lesznek otthon. Szia, puszi <3
Amy: Szia.. ( Tudom, hogy titkolsz valamit ) Jó "alvást"! :DD
Ekkor már sejtettem valamit, de nem akartam olvasni a pasim gondolataiban, mert az milyen már. De akkor is a kíváncsiság furdalt. Kicsit elbambultam, de biztos vagyok benne, hogy körülnéztem mielőtt kiléptem az útra. Ez után minden lassított felvételben ment. Valaki a nevemet kiáltotta, és egyszer csak megállt az idő. Konkrétan megállt az idő. Én meg lesokkoltam. Egy kocsi állt kb 1mm-re tőlem. De nem egy kocsi, hanem a kocsi. Az új szomszéd Lamborghinije volt az. És nem ember őlt benne. Vagyis arra hasonlított a legkevésbé. Az agyam konkrétan sikítani akart, de ekkor valaki kizökkentett a sokkomból.
- Amy, a rohadt életbe, egy kicsit figyelj már! - szólt hozzám egy magas lány. Olyan 17-18 körülinek tippeltem.
- Te.. Te meg ki a fene vagy, és mit kerestél abban a bokorban?
- Már figyellek, úgy egy hónapja. Csodálom, hogy eddig nem tűnt fel. Így meg, hogy már a mutánsok is jöttek érted, ideje eldönteni melyik szülőd, a földönkívüli és aztán elzúzni innen a fenébe. Amúgy Stella vagyok.
- Nem tudom miről hadoválsz, mert addig okéság, hogy van valami a földönkívüliekkel meg Ausztráliával, de akkor is. Nekem két teljesen normális szülőm van.
- De anyukád sosem szoktam látni.
- Igen, Stellla, mivel mindig éjszaka jön haza.
- Nem lehetsz 13-as, az nem lehet.....
- Amúgy csak úgy szólok, hogy valaki megállította az időt....
- Ja az én voltam. Egy pillanat megölöm ezt a valamit. - azzal pillanatok alatt elővarázsolt a zsebéből egy dobókést. Én meg így mivan??? Mint, ha egy rossz rémálomba csöppentem volna. Próbáltam kifürkészni az érzelmeit, de úgy tűnik egymás képességeire immunisak vagyunk. Ő pedig szépen beleszúrta a kését, annak a valaminek a szívébe. Nagyon gusztustalan volt.
- Pfuj....- mondtam.
- Szokd meg, nem minden fenékig a tejfel. Amúgy pontosan mi is a képességed? - kérdezte, miközben csettintett egyet. A macska aki mellettünk állt a járdán elindult. Ebből sejtettem, hogy visszaállította az időt.
- Hát gondolatolvasó vagyok és az érzelmeket is érzékelem.
- Az elég menő csajszi. Na asszem ugorjunk be hozzátok és szedjük össze a cumódat, mert aztán el kell innen húznunk. Bocsesz, de a szörnyek már tuti itt vannak.
- Okéság, de kérlek mesélj el mindent. Illetve nem szívesen hagyom itt a szüleim meg a barátom. Nem lehetne hogy..?
- Arra a buzi srácra gondolsz akivel néha együtt vagy?
- Mi.. milyen buzi srác?
- Asszem valami A-betűs neve van. Ja igen, Alex.
- Te, te mi a francról beszélsz?
- Eleinte őt is követtem, mert veled lógott. De mindig csak a Dan nevű sráchoz ment. Nem lehet valami fejlett a képességed ha nem érezted, hogy színlel. Csak magát akarta meggyőzni, szerintem legalábbis. De te vagy a gondolatolvasó.
Nem bírtam ki. Belemásztam a fejébe. És amit láttam attól egyszerűen összerogytam az út szélén. Nem lehet, hogy meleg. Nem... Ez egyszerűen nem lehet. Elkezdtem sírni. Nem messze a házunktól az utca szélén.
- Ne, kérlek nem most kezdj neki sírni. Haladnunk kéne.- azzal kétszer gyengéden megütögette a hátam. Azt hiszem ez valami együttérzésfélét akart jelenteni. Remek itt vagyok egy mutánsgyilkoló, időmegállító, de totál érzelmi analfabéta csajjal a pasim pedig meleg. Magyarul ez egyenlő egy szakítással, De én nem így képzeltem el az első szakításom. Én nem... És bőgtem tovább.
- Figyelj komoly nem hagyhatlak itt ha már megtaláltalak, szóval legyél olyan szíves és keljél felfelé. Még az őrződet is meg kéne találni, ha él. Mesélek neked a génhibásokról, az olyanokról mint mi, ha velem jössz hozzátok. Na hajrá csajszi!- így hát nem volt mit tenni a kíváncsiság győzött, és felkeltem. Gondoltam későbbre halasztom a maratoni bőgést.
- Szerintem először menjünk el a házunkig, és ha már megvan a cuccom, akkor kezdj el mesélni.- ajánlottam fel. Nem akartam neki mondani, hogy igazából, még egyszer végig akarom hallgatni a város érzelmeit mielőtt elindulunk.2 perc múlva már a házunkban voltunk.
Elővettem egy utazóhátizsákot, és elraktam a laptopom, a töltőm, egy heti ruhát, párnát, egy kis hideg élelmet, innivalót, egy zsebkést, elsősegély dobozt és hasonló fontos dolgokat. Egy csomó kacatot beledobáltam, oda sem figyeltem de tele lett a zsákom. Egy fényképet is tettem bele. Gondolkoztam még rajta, hogy itthon maradhatnék, meg minden. De valahol éreztem, hogy ez nem a legjobb ötlet. A szüleimnek írtam egy üzenetet, hogy egy barátnőmnél alszom és ne keressenek. Mire rájönnek hogy eltűntem reményeim szerint már messze leszek innen. Alexnek pedig majd a kocsiból írok. Apropó Alex, megint a sírógörcs kerülget. Stella kint várt az előtérben és a cipőjét nézegette. Szerintem kicsit zavarban volt. Hát igen párszor elsírtam magamat. Aztán végérvényesen bezártam a házat a kulcsommal, majd hátat fordítottam neki.
- Szóval a génhibások?- kérdeztem tőle, megtörve a csendet.
- Igen minden úgy kezdődött, hogy....
Azonban nem tudta befejezni még az első mondatot sem, mert egy Jeep fordult be mellénk őrült sebességel...




Nos a helyzetet elemezve jól vagyok. Azon kívül, hogy egy háromfejű mutáns valami izé üldöz, és én egy Ferrarival menekülök, nos ehhez a helyzethez mérten igen jól vagyok. Nem tudom, hogy a többi génhibás mit csinál ilyenkor, de remélem nem csajok és nem a körmüket festegetik. Mert én jelenleg valahol elhagytam az egyetlen embert akivel kommunikálok, mivel az utóbbi hónapban kicsit túlszaporodtak a vérszomjas valamik amik meg akarnak ölni. Igaz, hogy én csak egy 16 éves srác vagyok, de szert tettem egy menő verdára és egy csomagtartónyi fegyverre. Mindezt a mögöttem kb 10 méterrel jövő, kedves kis szörnyikétől loptam. Csak egy "kicsi" problémám van, nincs jogsim és szerintem nincs rá sok esély, hogy ne tűnjön fel senkinek sem egy milliós kocsiban száguldozó fiatal srác. És akkor adhatom a magyarázatot a rendőrségnek, hogy mi a francnak loptam el, és valószínűnek tartom, hogy hívnák a nem létező szüleim, ezért általában ilyen esetekben egy álnevet adok meg, és megvárom amíg James eljön értem, és összeszed, megígérve a hatóságoknak, hogy kártérítjük a gazdát ( igazából az eddigi esetekben megöltük, de ez részletkérdés). És ekkor megláttam a tökéletes megoldást, a folyót. És nyilvánvalóan arra gondoltam mint minden normális ember, tehát lenyúltam a legjobb fegyvert és a készpénzt és kiugrottam a kocsiból, miután a víz felé kormányoztam. Nos sajnos nem úgy jött össze a dolog mint a filmekben szokott. A kocsi ugyan sikeresen elsüllyedt, de a szörny ugyan úgy mögöttem volt, miközben én még szenvedtem azt a pár bordát és a lábamat érő fájdalomtól, amit az ugrás okozott. Ennek okán megtettem a napom második zseniális döntését. Fényes nappal az utcán, miután a folyóba küldtem egy Ferrarit, még fogtam magam és beleengedtem egy tárral, a mások számára tisztességes öltönyös polgárnak tűnő szörnybe. Szerencsére kidőlt, de asszem pucolnom kell, mint a hülyegyerek. Mérlegeltem a helyzetet. Itt állok egy idegen városban egy fegyverrel a kezemben, minden papír nélkül, és valószínűleg valakinek perceken belül fel fog tűnni. Jamest valahol egy száz kilométerrel ezelőtt elhagytam.
Ja amúgy Wayne Morris vagyok, 16,5 éves. A kinézetemet szerintem mellőzzük, mert nem szalonképes. Főleg nem úgy, hogy kiugrottam a kocsiból. Ezt az ámokfutást olyan fél éve nyomatom, mikor is betöltöttem a tizenhatot, és a képességem új szintre lépett. Megtalált az őrzőm, meghalt az anyám és kiderült, hogy az apám egy földönkívüli. Mindezt 48 óra leforgása alatt. Ja, és ehhez jött, hozzá az, hogy az a GPS ami eddig csak az agyamban működött, most már ha nagyon rákoncentrálok, akkor amint széthúzom a kezem, akkor egy kis ablakban meg is jelenik. És azóta minden génhibás kis vörös pöttyel van rajta, minden mutáns szörnyike pedig kékkel. Sajnos a kék szín nagyon elterjedt. Illetve van még a lila, de az csak egész Ausztráliát népesíti be. Mivel a világunk kötött egy megállapodást a kedves földönkívüli haverjainkkal, hogy azt a földrészt szabad használhatják valami bázisnak. Csak ezeknek a lényeknek bejöttek az ember csajok szóval van egy marék kölyök, akiknek a faterja nem e világból származik. És van egy olyan kedves földönkívüli,  mondanám, hogy fickó, de ez egy kibaszott nő. Az ősellenségünk, aki össze akar szedni minden génhibást, egy ki be baszott nő. Méghozzá a Fleur névre hallgat. Ez még csak nem is ijesztő. De mégis, ezeket a mutáns izéket is ő küldi ránk. Szóval, most éppen menekülök, és keresek egy másik génhibást, aki ha minden igaz ( és az ilyenekben higyjétek el ha az ember egy GPS-t hord a fejében az ilyeneket elég jól fel tudja mérni), úgy kb 300 kilométerre van innen. Én meg itt állok szakadt ruhában, és most küldtem a folyó fenekére egy kocsiit. Asszem ez egyenlő a halállal. Egyenlőre bebújtam egy kuka mögé, de a rendőrség már itt van.
Kezdenek zsibbadni a lábaim. Épp azon filóztam, hogy feladom magam, mikor egy Jeep farolt be és kiugrott belőle egy magas, fiatal férfi. James, ért a felismerés.
- Wayne te idióta hol vagy?
- Jövök már!-kiáltottam vissza. Asszem nem kellet volna ilyen hangosan kiabálni, mert a még ott járőröző rendőrök felfigyeltek arra, hogy épp a kuka mögül mászom ki egy fegyverrel a kezemben, és elkezdett ordítozni.
- John, siess!- kiáltott oda nekem James. Na igen ilyen alkalmakkor Johnnak hívott. Bepattantom a Jeepbe és elindultunk.
- Már megint mi a francot csináltál? Mert addig megvan, hogy meg akartunk ölni egy mutánst és te valami eszement ötlet alapján elkötötted a Ferrariját, de... Tényleg, hol az a király kocsi?
- Öhm, van egy jó hírem, megöltem a szörnyet. Beleeresztettem egy tárral.
- Az okéság. De Wayne, hol a kocsi? Abból a fél életem  ki tudtam volna fizetni!
- Hát ööö, belevittem a folyóba. Nem, ne kezdj el ordítozni abban a pillanatban az tűnt a legjobb dolognak.
- Mondtam már hogy egy idióta seggfej vagy? Miért nem egy lányt kaptam istenem.
- James asszem baj van. A közelben lévő, génhibás közvetlen szomszédságában megjelent egy szörny.
- Tehát kezdődik. Ezek szerint ma töltötte a tizenhatot. Adunk egy kis kakaót ennek a Jeepnek, mert bezony sietnünk kell. Azzal beletaposott a gázba, én pedig őszintén reménykedtem, hogy valami normális gyerek lesz az aki miatt kockáztatom James ijesztő és ön-és közveszélyes vezetésmódját.


Türürüpp- Kling... Rohadt ébresztőóra. Leütöttem. Igen sima régies ébresztőórám van, mert asszem az az egyetlen dolog aminek a hangjára talán felkelek.Talán. Szóval olyan Amysen kómás fejjel kikeltem az ágyamból. Az óra 7:10-et mutatott. Na ma is biztos késés lesz. Mondjuk szerintem ezt már megszokhatták a tanárok és nem szólnak érte. Ránéztem a telefonomra. Alex küldött egy üzenet, hogy Aaron, az ikertesója lebetegedett szóval nem tudunk együtt menni a suliba. Kedves napkezdés. Bedobtam egy regényt a táskámba felvettem valamit, és megfésülködtem és reméltem hogy legalább kívülröl valami normálisnak tünő ember benyomását keltem. Lehet ehhez nem egy fekete kapucnis pulcsit kellett volna felvennem fekete nadrággal és bakkanccsal. No nem baj, okéság ez így. Hát kurvára nem volt kedvem suliba menni, szóval 7:55-kor még ráérősen eszegettem a nutellás kenyerem. Ja elvileg háromnegyedre kéne beérnem de tök mindegy.
Suliba érve, kicsit belekéstem a matek órába, ledobtam magam Írisz mellé. Ő az egyetlen aki még olyan elviselhető kategória, az antiszociális énemnek. Ja amúgy, Amy Forester vagyok, 16 éves. Ennyit rólam.Kicsit körbenéztem ki mit érezhet éppen. Mióta felfedeztem hogy van ez a képességem azóta, rendszere hobbimá vált az osztálytársaim érzelmeinek kifürkészése. Sőőt újabban azt is tudom, hogy az érzelmek kik felé irányulnak. Ilyen überfasza dolog ez. Az előttem lévő padba például Peter teljesen bele van zúgva Hope-ba. A tanárom fáradt és letört amit valamilyen szinten meg tudok érteni, hiszen kb reménytelen eset egy csapat alvó diáknak matekot tanítani. Mivel tegnap semmi házit nem csináltam, mondván, hogy maratoni sorozatnézés van ezért előttem állt még jó pár írásbeli és a dogákról még nem is beszéltünk. Komolyan néha jobban értékelném, ha a gondolatokat tudnám olvasni, nem az érzelmeket. Mert azért ez a képességem nem valami hasznos így. Na mindegy ez szart sem érdekel, inkább megírom a vázlatom irodalomból.
Miután végre kicsöngettek a hetedik óráról és magam mögött hagyhattam az iskolát, hazafelé vettem az utam. Elgondolkoztam például olyanokon, hogy milyen szar is lett a mai föci dogám, és hogy beírt nekem az egyik tanár mondván, hogy túl szórakozott vagyok az óráján. Na kössz, Én nem tehetek róla, hogy valami nincs rendben a magánéletével, de azért legyen szíves nem engem büntetni. Kezdd az agyamra menni a képességem. Holnap lesz a szülinapom, de ha nem hagyja rá a fejem a zsongást a sok többi emberi érzelemtől, esküszöm mindenkit megölök egy villával a városban és a nyugodtan eltervezett hajnalig nyújtott sorozatnézős, Alexezős napomon már csak mi ketten fogunk élni, így max az ő érzelmeit érzékelem. Ami legalább nyugodt és nem dühös lesz. Komolyan fogalmam sincs hány kilométeres körzetben fogom, de ezeket a dolgokat, de kezdem úgy érezni magam mint egy radar.
Amint hazaértem lebasztam a táskám a folyosóra és beültem a szobámba az én egyetlen drága laptopomhoz. Alex szokás szerint nem volt fent még chaten, mert Dannel tanult. Az én szüleim pedig szokás szerint nincsenek itthon. Illetve pontosítok maximum apám fog hazaérni anyám meg csak vlsz hajnalban. A mutterom egy elvarázsolt ember. Egy galérián dolgozik festőként és nagyon sokszor csak későn ér haza. Szeretem meg minden ( már amennyire egy magamfajta kis pszicho tud szeretni), de kicsit neheztelek rá. Természetesen a génjeit nem örököltem, mert egy egyenes vonalat nem tudok húzni, ellenben én a zenében vagyok nagyon jó. Zongorázom már évek óta. Azzal szoktam levezetni a feszültséget. Apám egyszerű könyvelő, nem túl magas IQ-val, de annál nagyobb szociális készséggel. Nagyon kedves ember, mindig segít ha valami baj van, és néha úgy érzem ő áll közelebb hozzám, nem anyám. Persze egyikükkel sem osztottam meg a képességem. Tehát ott tartottam, hogy beültem a laptopom elé és betáraztam hideg élelemmel, mondván, hogy hajnali kettőig fel sem állok onnan. Illetve majd valamikor lefekszem és az ölembe veszem.
Valamikor hat körül az American Horror Story maratonomat közbeszakította egy telefonpittyegés, ami azt jelentette, hogy Alex hazaért. Ekkor már nagyon fájt a fejem de derekasan álltam, egy marék fájdalomcsillapítóval, amik tompították az érzékeim. De ez azt eredményezte, hogy gépelni nem tudtam, tehát valamikor este tíz körül Alex úgy döntött, hogy értelmesebb Skypolnunk. Bár, ennek meg az a hátulütője, hogy a pasim egy szobában alszik az ikertesójával, Aaron Carterrel ( tehát értelemszerűen Alex is Carter és mellesleg 15 éves, alattam egy osztállyal jár a város másik sulijába ami egy sarokra van a mienktől). Nos Aaron pedig előszeretettel mászkál alsógatyában és csinál, illetve mondd még olyan dolgokat amik legkevésbé sem szalonképesek. Én ugyan jókat szoktam szórakozni, de Alexet nagyon idegesíti a tesója. Fél tizenkettőkor már esküszöm a város széléről is éreztem érzelmeket és kezdtem érzékelni kihez tartoznak. És aztán éjfél után egy perccel mikor betöltöttem a 16-ot ( november 13-án pénteken), az egész fejem tele volt képekkel, infókkal más gondolataival és érzéseivel. És aztán hirtelen mint az ősrobbanás, csak kicsit idegesítőbb és gondolkodósabb verzióban, megszűnt minden zúgás és fájdalom. És hirtelen mindent éreztem, szó szerint. Egy bizonyos vonzáskörzeten belül valahogy rá tudtam fókuszálni egyes emberekre. Eközben szegény Alex csak nézett, hogy mi van velem miért bambulok úgy. Viszont gondolni, azt gondolta, hogy szívesen elhúzna már aludni, szóval elköszöntem tőle, és én is lefeküdtem aludni, és tök boldog voltam, hogy végre van valami király képességem.
Ha tudtam volna, hogy milyen tiszavirágéletű lesz ez a boldogságom.
Ha tudtam volna, hogy milyen folyamatokat indít el a kibebaszott 16. születésnapom. Asszem akkor voltam utóljára felhőtlenül boldog.